Masala chai panna cotta

Nem, ez nem egy szitokszó.:) Ez a legújabb büszkeségem. Már régóta terveztem, hogy egyik kedvencemet, a korábban már posztolt indiai masala chai-t felhasználva alkotok desszerteket. Egész pontosan panna cottát és fagyit akartam ízesíteni vele, és tegnap hozzá is láttam. Az sem tartott vissza, hogy a kamrában csak egy főzőtejszínt találtam és házi tej sem volt itthon, csak UHT – gondoltam egy próbát mindenképp megér. Így is lett, szerintem és P. szerint is isteni volt. Aki nem ismeri a masala chai-t vagy a kardamom ízét, annak először lehet, hogy szokatlan lesz, de mindenképp érdemes kipróbálni. Én is egy óvatos próbaadaggal kezdtem, de holnapra már készül a megaadag.:)

 

2 dl tejszín (esetemben 20 %-os főzőtejszín)
2 dl 3,5 %-os tej (lehet UHT is)
pici só
kis darab gyömbér meghámozva, vékony szeletekre vágva
2 kis darabka fahéj
4 szem zöld kardamom behasítva
5 szem szegfűszeg
1 filter fekete tea
4 dkg házi vaníliás porcukor
1 ek. porzselatin

Egy kis lábasban kis lángon feltettem a tejet és a tejszínt a sóval és a fűszerekkel. Mikor már felforrt, belelógattam a teafiltert és tovább főztem, közben néha fakanállal megnyomogattam, hogy kioldódjon belőle a tea.

A porcukrot és a zselatint egy tálkában összekevertem és a tejes folyadékból egy keveset kiszedve addig kevertem, míg feloldódott. Ekkor a tejhez adtam, jól elkevertem és addig főztem, míg homogén nem lett. Ekkor szűrőn keresztül kis tálkákba öntöttem és miután kihűlt, folpackkal letakarva hűtőbe tettem.  Ekkor még teljesen folyós, de türelmesnek kell lenni, órák múlva megdermed.

Tálalás előtt a kerámiaformákat kis időre forró vízbe állítottam (nem sok sikerrel:)), majd egy késsel körbevágva tányérra borítottam.

2009. márc. 20. 12:27 | 6 komment | Megosztás
Kategóriák: Desszert
Címkék: fahéj, fekete tea, gyömbér, saját recept, szegfűszeg, tej, tejszín, vaníliás cukor, zöld kardamom, zselatin

Főzzünk könyvből! – VKF XXI. forduló: Vaníliás metélt darált dióval

„- Vaníliás metélt. Vajon mi az a vaníliás metélt? Sohasem ettem ilyesmit és nem is láttam egész egész életemben. Fogalmam sincs, hogy milyen. A vanília idegen, izgató illatát nagyon kedvelem, fölöttébb kellemetes lehet, ha az orrot csiklandozza a szaga és hízeleg az ínynek is. De vajon rajta van-e a gyengéden sárgálló tésztán a fekete, afrikai fűszer, avagy nélküle szolgálják fel a vendéglőben? Csak futóan láttam nevét, egy pillanatra, a túrós gombóc, gyümölcshab kosár és mogyorótorta között. Mintha álmodtam volna. Mégsem lehet elfelejteni.”

Így töprengtem én is Vajkay Ákossal együtt, aki Sárszeg legnagyobb éttermében, a Magyar Királyban tett látogatása után lett ilyen eretnek gondolatok rabja.  Így kavarognak tovább fejében a gondolatok :

„- Borjúdió. Ez is rejtély. Az ember a dió gerezdjére gondol, mely édes, olajos, de nem az, hanem hús, olvatag, puha, leveses hús, mely azonnal elomlik a szájban. Nem érdektelen. Jó előételek után, melyet az étlap említ. Olajvaj halból, vagy orosz ízelítő. Hahaha, de furcsa. Boszorkányos, ostoba nevek. Habart tojás csirkemájjal, csuka fehérborban, vagy velő barnavajban. Hagyjuk ezeket a szamárságokat.”

Ákos azonban csak nem szabadul a „szamárságoktól”, és sejthető, hogy az alábbi gondolatmenet után, másnap mit rendel a Magyar Királyban...

„- Például mit ettünk tegnap? Erőlevest, rizses csirkét, máglyarakást. Pontosan emlékszem rá. Semmi többet, semmi jobbat. Weisz és társa azonban mást evett. Ő bográcsgulyást evett, azt bizony, nagyszerű, zsíros, vérvörös gulyást, szegedi paprikával és a burgonyáról, mely még párolgott, a lé csöpögött. Mennyire szerettem fiatal koromban, míg élt szegény mama, a bográcsgulyást, a borjú-, valamint a marhapörköltet és mióta nem ettem, annak csak a jó isten a megmondhatója. Sohasem mertem rendelni, talán rá való tekintettel, még akkor sem, amikor vendéglőbe mentünk.”

Hagyományos magyar ételt ritkán szoktam megkívánni, de Kosztolányi regényét, a Pacsirtát olvasva bármikor kapható vagyok egy bográcsgulyásra. Most mégsem ez készült, hanem a vaníliás metélt titkát akartam megfejteni.

Igazából mielőtt nyomozni kezdtem volna, megálmodtam a vaníliás metéltemet: gazdag vaníliasodóban fürdő metélttészta darált dióval meghintve – ez a kép villant be először. Később a neten rákeresve találtam egy receptet, ami valószínűbbnek tűnik, mert inkább desszertjellegű – réteslapok közé töltött túrós metélt, de én kitartok a saját álmomnál.:)

 

Vaníliás metélt darált dióval

Hozzávalók:

25 dkg rövid széles metélt al dentére főzve

A vaníliamártáshoz:

5 dl tej
2 tojássárgája
5 dkg (nád)cukor
1 tk. liszt
1 tk. házi vaníliás porcukor
pici csipet só

A tetejére:

darált dió

A mártáshoz a tojássárgákat egy kis lábasban csomómentesre keverem a cukorral, a liszttel, porcukorral, sóval és 1 dl tejjel. A maradék tejet felteszem egy másik lábasban főni, mikor felforr, leveszem a tűzről és nagyon lassan, folyamatos keverés közben a tojásos keverékhez öntöm. Az így kapott elegyet visszateszem a tűzre és addig főzöm kevergetve, a legkisebb lángon, míg be nem sűrűsödik (amíg be nem vonja a fakanalat). Vigyázni kell, nehogy felforrjon! Ha kellően sűrű, elzárom a gázt.
Tálaláskor a leszűrt metéltet összeforgatom a mártással és a tetejét megszórom darált dióval. 
 
Az inspiráló témáért köszönet Piszkének!

2008. dec. 7. 21:06 | 5 komment | Megosztás
Kategóriák: Tészta, VKF!
Címkék: dió, nádcukor, széles metélt, tej, tojássárga, vaníliás cukor