VKF XXXI.: Húsos calzone

Garffyka versenykiírása elevenembe talált, mert bár utálok ételt kidobálni, sajnos nem vagyok az ökonomikus háziasszonyok gyöngye. Sokkal egyszerűbb szelektíven gyűjteni a szemetet például (ebben egész jók vagyunk), mint a hűtőnél állandóan résen lenni és még időben megmenteni a romlás szélén álló maradékokat. Ráadásul nem szeretek több napig ugyanazt enni, és ezellen úgy védekezem, hogy elfeledkezem róla, mi van a hűtőben.
Viszont ami karácsonykor összegyűlik benne, arról nem lehet megfeleledkezni. Apósom olyan mennyiségű ételt szokott készíteni (persze főleg húst), aminek a hűtőben figyelő maradéka is tekintélyes. Na ebből a húskészletből valósítottam meg P. nagy vágyát: a calzonét. Egyszer már csináltam, akkor tonhallal és laposan, most csirkéből készült és ducibbra sikerült. Minden feltételnek így sem felel meg: tarkának nem nevezhető, de azért paradicsompürével igyekeztem némileg színesíteni.:)

Hozzávalók 4 kisebbhez:

1 ek. kristálycukor
2 tk. szárított élesztő
kb. 3 dl langyos víz
45 dkg átszitált liszt
1 csapott ek. só
3 ek. olívaolaj

1 dl langyos vízben elkevertem az élesztőt és a cukrot és felhabosítottam. Egy nagy tálba szitáltam a lisztet, hozzáadtam a sót, az olajat, az élesztős masszát és kb. 2 dl vizet (ha kell, még dagasztás közben pótolhatjuk), majd a robotgép dagasztókarjaival rugalmas tésztává gyúrtam. Miután szépen összeállt, elvált az edény falától, még kézzel is gyúrtam egy kicsit, majd gombócot formáltam belőle, a tetejét kereszt alakban bevágtam és megkentem olajjal. Letakarva 1-1,5 órát kelesztettem.
Mikor már szépen megkelt, még egyszer átgyúrtam, kinyomkodtam belőle a levegőt és 4 egyenlő részre osztottam.
A sütőt előmelegítettem 230 fokra (hagyományos mód).

A töltelékhez:
(a megadott mennyiségek hozzávetőlegesek)

2-3 darab szalonnába göngyölt sült csirkecombfilé (maradék)
kb.1 pohár tejföl
reszelt sajt
1 vöröshagyma apróra vágva
2 gerezd fohagyma
néhány tk. paradicsompüré
kevés só

Az apróra vágott hagymákat kevés olajon üvegesre pirítottam.
A sült húsokat egy éles késsel falatnyi darabokra vágtam és egy tálban összeforgattam a pirított hagymával és a többi hozzávalóval.

A tésztaadagokat lisztezett felületen egy-egy körré kinyújtottam, a széleiket üresen hagyva a köröket egyik felükön  megpakoltam a húsos töltelékkel, majd ráhajtottam az üresen hagyott tésztarészt és a szélét egy villával lenyomkodtam (lezártam). Kívülről megkentem olívaolajjal és kb. 20 perc alatt megsütöttem.

VKF XXIII. - Édes tökmagos keksz

Kapóra jött ez a sütirecept a VKF alkalmából, melynek témája most az olajos magvak voltak.  Az eredeti receptet még karácsony előtt találtam Dolce blogján. Ő kis kifliket formált a tésztából és sütés után még olvasztott csokiba is mártogatta őket. Én hétköznapi keksznek szántam, ezért a korong forma mellett döntöttem és a csoki is kimaradt. Mikor készítettem, még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni, ahogy azt sem, hogy megcsípek Pannikától egy frankó kis bölcsis gyomorrontásos vírust. Panni 2 nap lábadozás után vígan ment újra bölcsibe, míg én egyhetes szigorú diétára ítéltettem. Hát érdekes önismereti út volt ez a hét, kiderült, hogy hiába pályáznék a legfegyelmezettebb blogger címére.:) Ez azután vált világossá, mikor némi javulás után töltött káposztával kúráltam magam. A következményeket most nem részletezném, jöjjön inkább a recept.:)

Hozzávalók:

25 dkg liszt
20 dkg tökmag megdarálva
10 dkg porcukor
20 dkg hideg vaj darabokban
2 tojássárgája
1 ek. tökmagolaj
2 tk. házi vaníliás cukor
csipet só

A hozzávalókat gyors mozdulatokkal elmorzsolom és összegyúrom. Folpackba csomagolva néhány órára hűtőbe teszem, majd rudat formázok belőle és vékony karikákra vágom. Sütőpapírral bélelt tepsire sorakoztatom a korongokat és előmelegített sütőben 170 fokon hagyományos módon kb. 12 perc alatt megsütöm (a szélük épp, hogy kezdett megbarnulni).

Főzzünk könyvből! – VKF XXI. forduló: Vaníliás metélt darált dióval

„- Vaníliás metélt. Vajon mi az a vaníliás metélt? Sohasem ettem ilyesmit és nem is láttam egész egész életemben. Fogalmam sincs, hogy milyen. A vanília idegen, izgató illatát nagyon kedvelem, fölöttébb kellemetes lehet, ha az orrot csiklandozza a szaga és hízeleg az ínynek is. De vajon rajta van-e a gyengéden sárgálló tésztán a fekete, afrikai fűszer, avagy nélküle szolgálják fel a vendéglőben? Csak futóan láttam nevét, egy pillanatra, a túrós gombóc, gyümölcshab kosár és mogyorótorta között. Mintha álmodtam volna. Mégsem lehet elfelejteni.”

Így töprengtem én is Vajkay Ákossal együtt, aki Sárszeg legnagyobb éttermében, a Magyar Királyban tett látogatása után lett ilyen eretnek gondolatok rabja.  Így kavarognak tovább fejében a gondolatok :

„- Borjúdió. Ez is rejtély. Az ember a dió gerezdjére gondol, mely édes, olajos, de nem az, hanem hús, olvatag, puha, leveses hús, mely azonnal elomlik a szájban. Nem érdektelen. Jó előételek után, melyet az étlap említ. Olajvaj halból, vagy orosz ízelítő. Hahaha, de furcsa. Boszorkányos, ostoba nevek. Habart tojás csirkemájjal, csuka fehérborban, vagy velő barnavajban. Hagyjuk ezeket a szamárságokat.”

Ákos azonban csak nem szabadul a „szamárságoktól”, és sejthető, hogy az alábbi gondolatmenet után, másnap mit rendel a Magyar Királyban...

„- Például mit ettünk tegnap? Erőlevest, rizses csirkét, máglyarakást. Pontosan emlékszem rá. Semmi többet, semmi jobbat. Weisz és társa azonban mást evett. Ő bográcsgulyást evett, azt bizony, nagyszerű, zsíros, vérvörös gulyást, szegedi paprikával és a burgonyáról, mely még párolgott, a lé csöpögött. Mennyire szerettem fiatal koromban, míg élt szegény mama, a bográcsgulyást, a borjú-, valamint a marhapörköltet és mióta nem ettem, annak csak a jó isten a megmondhatója. Sohasem mertem rendelni, talán rá való tekintettel, még akkor sem, amikor vendéglőbe mentünk.”

Hagyományos magyar ételt ritkán szoktam megkívánni, de Kosztolányi regényét, a Pacsirtát olvasva bármikor kapható vagyok egy bográcsgulyásra. Most mégsem ez készült, hanem a vaníliás metélt titkát akartam megfejteni.

Igazából mielőtt nyomozni kezdtem volna, megálmodtam a vaníliás metéltemet: gazdag vaníliasodóban fürdő metélttészta darált dióval meghintve – ez a kép villant be először. Később a neten rákeresve találtam egy receptet, ami valószínűbbnek tűnik, mert inkább desszertjellegű – réteslapok közé töltött túrós metélt, de én kitartok a saját álmomnál.:)

 

Vaníliás metélt darált dióval

Hozzávalók:

25 dkg rövid széles metélt al dentére főzve

A vaníliamártáshoz:

5 dl tej
2 tojássárgája
5 dkg (nád)cukor
1 tk. liszt
1 tk. házi vaníliás porcukor
pici csipet só

A tetejére:

darált dió

A mártáshoz a tojássárgákat egy kis lábasban csomómentesre keverem a cukorral, a liszttel, porcukorral, sóval és 1 dl tejjel. A maradék tejet felteszem egy másik lábasban főni, mikor felforr, leveszem a tűzről és nagyon lassan, folyamatos keverés közben a tojásos keverékhez öntöm. Az így kapott elegyet visszateszem a tűzre és addig főzöm kevergetve, a legkisebb lángon, míg be nem sűrűsödik (amíg be nem vonja a fakanalat). Vigyázni kell, nehogy felforrjon! Ha kellően sűrű, elzárom a gázt.
Tálaláskor a leszűrt metéltet összeforgatom a mártással és a tetejét megszórom darált dióval. 
 
Az inspiráló témáért köszönet Piszkének!

VKF XX. - Kéksajtos brokkolikrémleves

Ezen a szép kerek, jubileumi VKF-en Cserke arra biztatott, hogy szakadjunk el a jól bevált levesreceptjeinktől és kísérletezzünk kicsit. Testhez álló a téma, nagyon szeretem a leveseket, biztos, hogy külföldön komoly elvonási tüneteim lennének. Ahogy végiggondoltam a levesfőzési szokásaimat, rá kellett jönnöm, hogy ezen a területen „márkahű” vagyok, ritkán kap el a kísérletező kedv, inkább a jól ismert ízeket kívánom meg újra és újra. Végül az alkalom szülte a pályaművem, egyik nap ugyanis brokkolikrémlevest főztem és felötlött bennem, hogy elhasználhatnám hozzá a maradék kéksajtot is. Jó párosításnak bizonyult, a korábban kipróbált Stahl-féle őrölt mandulás brokkolilevesnek méltó alternatívája.

 

Hozzávalók:

1 nagyobb brokkoli
víz
kevés olívaolaj
1 csokor újhagyma karikákra vágva
1 nagyobb gerezd fokhagyma felaprítva
só
1-2 csipet fehér bors
1-2 csipet őrölt szerecsendió
fél pohár tejföl
1 tk. liszt
5 dkg kéksajt lereszelve

A brokkolit megtisztítottam, a leveleit és a torzsáját levágtam, rózsáira szedtem. Megmostam, majd egy párolóedényben vízgőz fölött puhára pároltam. Mikor kicsit már kihűltek, a szárak keményebb részét még levagdostam.
Ekkor egy fazékban kevés olívaolajat hevítettem, megpároltam rajta a hagymákat, majd beleraktam a brokkolit és felöntöttem egy kevés párolóvízzel. Ekkor botmixerrel pürésítettem, majd öntöttem még bele vizet, hogy teljesen ellepje, összesen kb. 1,5 l lett (a párolóvizet sima csapvízzel pótoltam ki). Megsóztam, fűszereztem és felforraltam. Ekkor a liszttel csomómentesre kevert tejföllel besűrítettem, belekevertem a reszelt kéksajtot is, összerottyantottam és kész. Wasa kenyeret ettünk hozzá.

További, „az évszakhoz képest megfelelő” levesreceptek, egytől egyig kedvenceim:

Burgonyakrémleves sült gombával
Erdélyi csirkeraguleves
Mama-leves
Tejfölös bableves
Tejfölös sertésraguleves
Zöld minestrone

VKF XIX. - Romantikus sajtfondü

Doctor Pepper kérésének eleget téve ma este, kicsit megkésve romantikus vacsorát kiviteleztem életem párjának. A megvalósulást hosszas fejtörés előzte meg most is, de néhány bloggerrel ellentétben engem nem megrázott, hanem felvillanyozott a kiírás. Nem a kényszert, hanem a lehetőséget éreztem ki belőle, hasonlóan, mint a piknikes fordulónál. Mert bevallom, mióta hárman vagyunk, és Panka is ott sündörög a vacsoraasztal mellett, nem jutott eszembe evésnél romantikázni. Elkezdtem hát az ötletgyűjtést, mitől is romantikus egy étkezés. Egyáltalán mit jelent az, hogy romantikus? Nekem azt, hogy különleges, meghitt, kiemel a hétköznapok rutinjából, lelassít és a pillanatra fókuszál. Ehhez szerintem az étel jellege abszolút fontos, nem hiszem, hogy egy tál krumplis tészta képes olyan atmoszférát teremteni, mint egy személyre szabott, különleges ételsor.

Pepper azt is kérte, kicsit nosztalgiázzunk, idézzünk fel régi emlékeket. Nagy bakikra nem emlékszem, szép estékre igen. Elsőként az ugrik be, amikor még a kezdet kezdetén a sok munka, meg a távolság miatt P.-kal csak hétvégén tudtunk találkozni. Péntekenként aztán kocsiba ültünk, elmentünk egy hűvösvölgyi szupemarketbe és bevásároltunk a hétvégi közös főzőcskéhez. A Delco sonka alapélelmiszer volt. Ekkor kezdődött közös gasztroszenvedélyünk, az első lépések a pasták felé, Luigi gombamártása mint mérföldkő.

Először azt gondoltam, valamelyik kedvencét főzöm vagy valami férfias vöröshúst, esetleg összeállítok egy múltidéző menüsort a közös nyarak gasztronómiai élményeiből. Aztán eszembe jutott egy egyszerű, de stílusos megoldás: a fondü. Kis helyigény, kevés előkészület, cserébe maximum íz és komfortérzet, remekül be lehet vele kuckózni a hálószoba magányába. Letettük hát Pankát a kiságyába és beizzítottuk az Ikeában vett gyönyörű olajzöld öntöttvas fondükészletünket. Odakucorodtunk egy kis ikeás Lack asztalka mellé és almát, kenyeret, uborkát mártogatva, bort iszogatva felidéztük az együtt töltött 7 évünk legszebb emlékeit.

 

Mustáros sajtfondü

Hozzávalók:

25 dkg ementáli sajt
25 dkg trappista sajt
1,25 dl + 3 ek. fehérbor vagy rosé
1,25 dl tejföl
3-4 ek. mustár
1 púpozott ek. étkezési keményítő
frissen őrölt bors
1 tk. Tabasco szósz

A sajtokat kis kockákra vágjuk, a keményítőt kikeverjük egy kis tálban 3 ek. fehérborral. 1,25 dl fehérbort a tűzhelyen a fondütálban felfőzünk, majd a sajtot apránként adagolva hozzáadjuk és kevergetés közben gyöngyözve addig főzzük, míg egyenletes massza nem lesz. A tejfölt és a mustárt evőkanalanként belekeverjük, a keményítővel besűrítjük, borsozzuk és Tabasco szósszal ízesítjük. A homogén masszát levesszük a tűzről és az égő pasztára helyezzük, majd fondüvillára szúrt kenyérkockákat, almadarabokat és savanyú uborkát mártogatunk bele.

Forrás: Dr. Oetker Fondü régi és új ízekkel

VKF XVIII.- Citromos-ricottás kuglóf

Ízbolygó felhívására különleges túrós (ricottás, cottege cheese-es) recepteken kellett törni a fejünket. A feladat elevenembe vágott, jó sokat agyalok ugyanis azon, hogyan juttassak észrevétlenül egy kis fehérjét kis purista lányom szervezetébe, aki mostmár nemcsak hogy purista, de újabban bicsérdista is, azaz csak nyers koszton él, sőt kacsingat a fényevés felé.:)

Szóval az ő ízlését (na meg az enyémet) figyelembe véve hamar eljutottam a süteményekig. Egész pontosan a legutóbbi kuglófos gikszert szerettem volna kiküszöbölni. Persze most is követtem el hibákat, például elfeledkeztem a gyönyörű mázas kuglófformámról, helyette egy prosztó acéllemez formában sütöttem. Az eredmény azért nem lett rossz, férjem nagyon lelkesen ette, és Panka is kért belőle. Ízre hasonló a könnyű citromoshoz, azzal a különbséggel, hogy a ricotta miatt sokkal sűrűbb a tésztája. Egy tartalmas leves után ideális desszert.

 

Hozzávalók:

10 dkg puha vaj

17 dkg (nád)cukor

25 dkg ricotta

3 tojás, elválasztva

25 dkg liszt, átszitálva

1,5 tk. sütőpor

csipet só

2 citrom reszelt héja

6 ek. citromlé

vaj és liszt a forma kikenéséhez

Sütési idő és hőmérséklet: 160 fok (hagyományos), kb. 50 perc

A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjéket hűtőbe tesszük. A citromokat alaposan megmossuk, héjukat lereszeljük, levüket kicsavarjuk. Az átszitált lisztet összekeverjük a sóval és a sütőporral.

A puha vajat és a cukrot a robotgéppel habosra keverjük, míg a cukor fel nem olvad benne. Utána egyesével hozzáadjuk a tojások sárgáját, majd a ricottát is, majd mehet bele apródonként a lisztes elegy, a citromhéj, és –lé. Végül a fehérjékből egy csipet sóval kemény habot verünk és óvatosan beleforgatjuk a tésztába.

Az így kapott masszát alaposan kivajazott, kilisztezett kuglófformába öntjük, egyenletesre elsimítjuk.

160 fokon kb. 50-60 perc alatt készre sütjük (tűpróba). Ha közben nagyon pirulna a teteje, takarjuk le sütőpapírral.

Miután elkészült, hagyjuk a formában 10 percig hűlni, majd egy lapos tányért az aljához szorítva fordítsuk meg a formát, jó esetben szépen kijön belőle a kuglóf. Porcukorral megszórva kínáljuk.

Megjegyzés: ajánlatos olyan formában sütni, ami középen lyukas (klasszikus kuglófforma), mert abban könnyebben átsül a tészta. Kis medvetalpformákban vagy muffinsütőben is érdemes lenne kipróbálni.

Forrás: Schinharl-Dickhaut: A sütés alapkönyve

VKF XVII. – Gyümölcssaláta fehércsokimousse-szal

Dolce vita salátákat kért a júliusi VKF fordulóra, méghozzá kreatív, izgalmas salátákat, melyek nem köretként szolgálnak, hanem önálló fogások. Bevallom, nagy fejtörést okozott a kiírás, és el is töprengtem rajta, miben rejlik a feladat nehézsége.

Hamar eszembe is jutottak Csizmadia András ironikus szavai, akit a Magyar Borok Házában egy Bor a gasztronómiában kurzuson volt szerencsém hallani, és aki szerint a magyar salátakultúra kimerül a majonéz mocsarába süllyedt hidegkonyhai készítményekben, a salátaként feltüntetett savanyúságokban és néhány klasszikus, mint például a Cézár-saláta elferdítésében. Kitért még az egyes közértek önkiszolgáló salátabár-részlegén darvadozó párolt zöldségek szomorú látványára is.

Magam is látom az aggasztó jeleket, de sajnos nem állíthatom, hogy otthon saját köreimben a magyar saláta megújításán munkálkodnék. A saláta ugyanis nálunk és az ismerősi körben is általában köret, esetleg fogyókúrázók főfogása és általában néhány klasszikusra korlátozódik (görög saláta, tzatziki stb.)

Most viszont nem egy körettel pályázok, hanem a kedvenc gyümölcssalátánkat mutatom be mint desszertet, azaz önálló fogást, mely a korábban már posztolt fehércsokimousse-szal elsöprő párost alkot.

A hozzávalók listája inkább csak iránymutató, az alkotóelemek az évszak függvényében változhatnak (télen pl. konzerv vagy befőtt is szerepelhet). Annak érdekében, hogy az ellentétek egy harmonikus egészt alkothassanak, keverjük az édes és a savanykásabb ízű gyümölcsöket, és a puha gyümölcshúst ropogós diódarabokkal ellentételezzük. A színhatás is fontos, használjunk többféle színű alkotóelemet.

 

Hozzávalók:

4-5 darab őszibarack

4-5 darab nektarin

4-5 szem ringló

1 sárgadinnye

1-2 savanykás alma

1-2 dl bodzaszörp

1 marék citromfűlevél

 kb. 2 ek. dió

A gyümölcsöket megmosom, az őszibarackot és az almát meghámozom és falatnyi kockákra vágom. A ringlót és a nektarint héjastul darabolom fel, a dinnyéből pedig kanállal vagy dinnyevájóval kis gömböket szaggatok. Egy nagy salátástálba halmozom mindezt és meglocsolom  bodzaszörppel, hogy legyen egy kis leve. A diót és a citromfűleveleket is felaprítom és a salátába keverem. Behűtés után fehércsokimousse-szal tálalom.

VKF XVI.- Mazarin kosárkák

Gourmandula kiírásának ugyan csak félig tettem eleget, de azért remélem nem fog diszkvalifikálni. A sütőt ugyanis, ahogy kérte, bekapcsoltam, viszont a piknikkosaram sajnos ezúttal nem jutott szerephez. De ígérem, hogy amint Panni olyan életkorba lép, hogy nem kell utánarohanni a finomságokat a fűben felejtve, hogy ne tűnjön el teljesen a látómezőnkből, pótoljuk az elmaradt kirándulást.
A pályaművem egy régi vágy megvalósítása. Az Ikea éttermében ettem egyszer évekkel ezelőtt egy isteni finom mandulás sütit, amit azóta hiába kerestem minden egyes alkalommal. A nevét megjegyeztem: mazarin – de sokáig hiába kerestem szakácskönyvekben. Aztán beszereztem a Backen! című kötetet és a rengeteg recept között megtaláltam ezt a hőn áhítottat is.
A sütiről elöljáróban annyit, hogy kerek piteformában is süthető, de úgy gondoltam, piknikre praktikusabb a kosárka. Az íze most sem okozott csalódást, de a hozzávalók listájából is látni, hogy nem egy könnyű darab, nem lehet belőle egyszerre egy fél tepsit megenni.

 

Hozzávalók:

A tésztához:
15 dkg puha vaj
4 dkg cukor
1 csipet só
2 tojássárgája
20 dkg liszt

A tetejére:
12,5 dkg puha vaj
12,5 dkg porcukor
2 tojás
12,5 dkg hámozott, darált mandula
1 citrom reszelt héja
2 dkg liszt

A tészta hozzávalóit kézzel összegyúrtam, 2 órára folpackba csomagolva hűtőbe tettem.
Mikor letelt az idő, kivettem, kb. fél cm vékonyra kinyújtottam és kibéleltem vele a kis fém kosárkaformáimat. Villával megszurkáltam a tésztát.
Ezután a puha vajat a citromhéjjal, a tojásokkal és a porcukorral robotgéppel habosra kevertem, majd kanalanként adagoltam hozzá a mandulát és a lisztet. Ezzel a krémmel töltöttem meg a kosárkákat, majd előmelegített sütőben, 180 fokon hagyományos módon megsütöttem őket (kb. 30 perc). Közben célszerű letakarni sütőpapírral, mert hajlamos megpirulni.

Megjegyzés: így kosárkában sütve 16 darab lett belőle, a töltelékből viszont maradt egy kisebb adag.

Forrás: Backen!

VKF XV. – Mákos tejbegríz fűszeres-vörösboros meggymártással

Az alapötlet már régóta ott motoszkált a fejemben, aztán jött Beatbull felhívása, a kreatív kaméleon,  hogy induljunk ki egy jól ismert klasszikusból, majd csavarjunk rajta egyet, hogy az anyja se ismerjen rá. Hát én a lehető legegyszerűbből és talán közös nemzeti minimumnak tekinthető tejbegrízből indultam ki. Olyat ugyanis még nem hallottam, hogy valaki ne szeretné, még a mi kis puristánk is megeszi. Vita tárgyát legfeljebb az képezheti, hogy folyós legyen-e (igen!) vagy sűrű, hogy a kanál megálljon benne. Ezzel az étellel egy baj van, hogy  ezt is meg lehet unni. De erre is van megoldás: példa rá az alábbi recept.

 

Hozzávalók 3 kis kupachoz:

1/2 l tej
pici só
2 tk. nádcukor
4 ek. búzadara (tönköly)
3 ek. darált mák

A mártáshoz:
20 dkg magozott meggy (mirelit vagy befőtt)
1 dl jófajta száraz vörösbor
1 tk. nádcukor
1 rúd fahéj
2 szegfűszeg
1/2 tk. étkezési keményítő
kevés hideg víz

A tejet egy kis lábasban lassú tűzön felforraltam. Mikor fölforrt, megsóztam, megcukroztam és fokozatosan, állandóan kevergetve adagoltam bele a búzadarát, majd a mákot is belekevertem. Hagytam sűrűsödni pár percet, majd elzártam a gázt.
Folpackkal kibéleltem 3 kis kerámia sütőformát, úgy, hogy a fólia a széleken túl lógjon. Beleöntöttem a tejbegrízt, majd hűlni hagytam (hideg vízbe állíthatjuk, ha gyorsítani akarjuk a folyamatot) és kis időre a hűtőbe tettem.

A mártáshoz a meggyet levével együtt és a borral feltettem főni. Megcukroztam, fűszereztem és hagytam kicsit forrni. Közben a keményítőt egy kevés hideg vízzel simára kevertem, majd hozzáadtam a meggyhez és addig kevergettem, míg be nem sűrűsödött, ekkor elzártam a lángot.

Tálaláskor a tejbegrízt óvatosan a tányérokra borítjuk, lehúzzuk róla a fóliát és meggymártással kínáljuk. Mandulalapocskákkal is megszórhatjuk ráadásnak.

Hát ezt buktam...

Sajnos elérkezett az a szomorú alkalom, hogy nem indultam a VKF fordulóján. Nem azért, mintha gondom lett volna a kiírással, de mint sokszor, most is az utolsó percre hagytam az alkotómunkát. Ünnepi erdélyi kuglóf lett volna a pályaművem, el is készült, ahogy a fotó mutatja, még az egyik barátnőmtől kapott gyönyörű saját készítésű mázas kuglófformámat is bevetettem, mégsem lett olyan az eredmény, mint vártam.
Kukoricalisztből gyúrt kelt tészta az alapja, aminek a recept szerint tejfölsűrűségünek kell lennie. Ezen a ponton már erős gyanú ébredt bennem, ugyanis nálam omlós tésztára hajazó állaga lett. Azért belenyomkodtam szépen a formába, reménykedve, hogy nem lesz ez olyan rossz. Sajnos csalódnom kellett, mert a kisült kuglófot nagymamám minimum a "fujtós" jelzővel minősítené és nagyon igaza lenne. A tészta száraz, nehezen nyelhető, szóval nem méltó a VKF-re. Vádolom magam és a kukoricalisztet.:)

 

A receptre egyébként egy 2006-os Vidék íze magazinban bukkantam, aztán a neten rákeresve több helyen megtaláltam szinte szóról szóra. Ha van valakinek tapasztalata erdélyi kukoricás kuglóf ügyben, ne tartsa magában!