„- Vaníliás metélt. Vajon mi az a vaníliás metélt? Sohasem ettem ilyesmit és nem is láttam egész egész életemben. Fogalmam sincs, hogy milyen. A vanília idegen, izgató illatát nagyon kedvelem, fölöttébb kellemetes lehet, ha az orrot csiklandozza a szaga és hízeleg az ínynek is. De vajon rajta van-e a gyengéden sárgálló tésztán a fekete, afrikai fűszer, avagy nélküle szolgálják fel a vendéglőben? Csak futóan láttam nevét, egy pillanatra, a túrós gombóc, gyümölcshab kosár és mogyorótorta között. Mintha álmodtam volna. Mégsem lehet elfelejteni.”

Így töprengtem én is Vajkay Ákossal együtt, aki Sárszeg legnagyobb éttermében, a Magyar Királyban tett látogatása után lett ilyen eretnek gondolatok rabja.  Így kavarognak tovább fejében a gondolatok :

„- Borjúdió. Ez is rejtély. Az ember a dió gerezdjére gondol, mely édes, olajos, de nem az, hanem hús, olvatag, puha, leveses hús, mely azonnal elomlik a szájban. Nem érdektelen. Jó előételek után, melyet az étlap említ. Olajvaj halból, vagy orosz ízelítő. Hahaha, de furcsa. Boszorkányos, ostoba nevek. Habart tojás csirkemájjal, csuka fehérborban, vagy velő barnavajban. Hagyjuk ezeket a szamárságokat.”

Ákos azonban csak nem szabadul a „szamárságoktól”, és sejthető, hogy az alábbi gondolatmenet után, másnap mit rendel a Magyar Királyban…

„- Például mit ettünk tegnap? Erőlevest, rizses csirkét, máglyarakást. Pontosan emlékszem rá. Semmi többet, semmi jobbat. Weisz és társa azonban mást evett. Ő bográcsgulyást evett, azt bizony, nagyszerű, zsíros, vérvörös gulyást, szegedi paprikával és a burgonyáról, mely még párolgott, a lé csöpögött. Mennyire szerettem fiatal koromban, míg élt szegény mama, a bográcsgulyást, a borjú-, valamint a marhapörköltet és mióta nem ettem, annak csak a jó isten a megmondhatója. Sohasem mertem rendelni, talán rá való tekintettel, még akkor sem, amikor vendéglőbe mentünk.”

Hagyományos magyar ételt ritkán szoktam megkívánni, de Kosztolányi regényét, a Pacsirtát olvasva bármikor kapható vagyok egy bográcsgulyásra. Most mégsem ez készült, hanem a vaníliás metélt titkát akartam megfejteni.

Igazából mielőtt nyomozni kezdtem volna, megálmodtam a vaníliás metéltemet: gazdag vaníliasodóban fürdő metélttészta darált dióval meghintve – ez a kép villant be először. Később a neten rákeresve találtam egy receptet, ami valószínűbbnek tűnik, mert inkább desszertjellegű – réteslapok közé töltött túrós metélt, de én kitartok a saját álmomnál.:)

Vaníliás metélt darált dióval

Vaníliás metélt darált dióval

Hozzávalók:

25 dkg rövid széles metélt al dentére főzve

A vaníliamártáshoz:

5 dl tej
2 tojássárgája
5 dkg (nád)cukor
1 tk. liszt
1 tk. házi vaníliás porcukor
pici csipet só

A tetejére:

darált dió

A mártáshoz a tojássárgákat egy kis lábasban csomómentesre keverem a cukorral, a liszttel, porcukorral, sóval és 1 dl tejjel. A maradék tejet felteszem egy másik lábasban főni, mikor felforr, leveszem a tűzről és nagyon lassan, folyamatos keverés közben a tojásos keverékhez öntöm. Az így kapott elegyet visszateszem a tűzre és addig főzöm kevergetve, a legkisebb lángon, míg be nem sűrűsödik (amíg be nem vonja a fakanalat). Vigyázni kell, nehogy felforrjon! Ha kellően sűrű, elzárom a gázt.
Tálaláskor a leszűrt metéltet összeforgatom a mártással és a tetejét megszórom darált dióval. 


Az inspiráló témáért köszönet Piszkének!