Nemisbékának hála, ha már főzni nincs erőm-időm, legalább pötyöghetek egy posztot arról, hogy milyen hatással is van rám és családomra önnön blogom és mások művei.

 

Lássuk a szűkebb családot. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy férjem egyben blogalkotótársam is, ő készíti a fotókat, így legfeljebb akkor morog, ha már nagyon-nagyon éhes, mert fotózni legalább annyira szeret, mint enni. Mára már rögzültek a körülmények és a  munkamegosztás. Műteremként az erkély funkcionál, a food styling az én feladatom, ehhez kapcsolódóan az edények, alátétek, csomagolópapírok stb. beszerzése. Miután megalkottam a művet, kínosan ügyelve, hogy nehogy a tányérra cseppenjen itt-ott az étel, remegő kézzel kiegyensúlyozom a kompozíciót az erkélyre és felszólítom férjemet hogy azonnal fotózzon, mielőtt összeroskad, szétfolyik, elolvad minden. További motiváció a számára, hogy miután elkészült, rituálisan bekebelezheti a fotótémát. Miután megette, többnyire rohan a számítógéphez és tölti fel a képeket, hogy megnézze, jól sikerültek-e, sőt van amikor ez a lépés megelőzi a bekebelezés édes perceit.

Kislányunk egyelőre még nem érintett az ügyben, az ő pépjeit nem örökítjük meg, de félek, hogy később ő már nem fogja ilyen békésen tűrni az alkotómunkát.

 

A blogírás,-olvasás annyiban változtatta meg főzési stílusomat, hogy megsokszorozta kísérletező kedvem. Régebben is nyitott voltam a különleges fűszerekre, kombinációkra, most viszont sokkal gyakrabban próbálok ki újdonságokat. A többiek abszolút inspirálnak, könnyen lelkesedő típus vagyok (lsd. fagyigépvásárlás), és szeretem letesztelni a nekem tetsző recepteket. Ezekről aztán szívesen is posztolok, hogy én is felhívjam a figyelmet egy-egy jól bevált receptre. Azt is szeretem, ha nekem érkezik visszajelzés, hogy kipróbált valaki valamit és ízlett vagy épp nem ízlett neki. Az meg végképp megmelengeti a szívem, hogy tudom, a barátiam közül többen rendszeresen olvassák és megfőzik a szösszeneteimet.

 

Továbbadom a lehetőséget ezúttal Mammának és Lila Fügének.